Berlin Calling, egy ütős techno csemege!

Hannes Stöhr német rendező 2008-ban készített filmje tipikusan olyan alkotás, mely nehezen jut el nagyobb számú közönséghez, inkább a kortárs klubok, és egyéb underground helyek adnak otthont a vetítésének. A tavasszal bemutatott Berlin Calling Paul Kalkbrenner nemzetközi hírű DJ főszereplésével és zenéjével nyomuló kemény bulifilm. Az OST nagyon üt, valódi techno csemege!

A filmet csak nagyon röviden méltatom, hiszen a music.hu elsősorban zenékkel foglalkozik, ám ennél az alkotásnál nem lehet külön választani a képi és audio anyagot. Egy húzós, monoton techno dolgozik a háttérben, miközben buliból buliba, utcáról rehabilitációs központba, onnan a stúdióba, a csaj (Lengyel Rita alakításában) lakásába vándorol DJ Ickarus, a főszereplő, aki egy ronda cucctól totál kiüti magát, s így készülő lemezének megjelenését is rendesen elcseszi. Mi pedig ugyanúgy utazunk vele, de azt hiszem, ez a séta, vagy rohanás inkább a fejünkben történik, mégpedig a képkockák és a zene irányítására. Elképesztő hatással bír a film, egy belül zajló életszakaszt mutat be, ahol a hallucináció nem válik külön a valóságban történő eseményektől. Nincsenek határok, nincsenek akadályok, de úgy is nézhetjük, hogy csak akadályok vannak. Döbbenetes képeket rak elénk a film, gondolok itt arra a jelenetre, mikor a DJ, akiért rajonganak bulizók ezrei, ül a rehab intézet szobájában, és üvölteti a saját készülő albumának egyik számát, miközben táncol rá.

De sokszor csak a fülhallgató van a fülén, s a hely kertjében állva hallgatja zenéjét, melyre tömegek tombolnak esténként. Lehet találni nyilván negatívumokat a filmben, vagy akár az utómunkában, s persze a zenében is, de szerintem ez egy olyan alkotás, mely minden emberre hatással van, aki megnézi. Kire így, kire úgy, de az biztos, hogy nyugodtan ülni a székben, és popcornt majszolgatni közben nem lehet!

A zenéről még annyit, hogy nagyon egyszerű. Ez juthat eszünkbe, főleg, ha csak az OST-t hallgatjuk. Viszont lehet, hogy ez a minimál mégis a nyitja annak, hogy ennyire üt. Egyszerű techno, olykor house-os beütéssel, mégis a monotonitást oldó effektek és váltások magukkal ragadnak, és előidéznek egyfajta feelinget. Gondolkodásra ébresztenek, belevisznek egy izgalmas, új világba. Azt hiszem ez a legnagyobb érdeme ennek a film-zene műnek. Paul Kalkbrenner tehát megérdemli a film elkészülte óta egyre növekvő hírnevét. Nálunk egyébként 2009 tavaszán mutatta be az új hanganyagot a Merlinben. Sajnos nem jutottam el oda, de valószínűleg nem okozott csalódást az odalátogatóknak. Sajnos azonban hazánkban nagyon rétegspecifikumnak számít egy ilyen film, éppúgy, mint a zenéje is, úgyhogy alig néhány helyen játsszák csak.